Az újak

Egy földszinti gyengélkedőn tértem magamhoz. A szemben lévő nyitott ablakon  friss esőillat áramlott be az üres szobába. Mélyeket lélegeztem belőle, ami felélénkített. Ülésbe tornáztam magam és körülnéztem. A szoba teljesen olyan volt, ahogy egy gyengélkedőt elképzelnénk. Öt-öt ágy mindkét oldalon a fal mellett, mind hófehér ágyneművel megvetve. Az ajtó mellett jobb oldalt egy tükör állt. Lassú mozdulatokkal kitakaróztam és leraktam a lábam a földre. A felállás fájdalmas volt, de nem tántorított el attól, hogy megszemléljem magam a tükörben. Azt hiszem, voltam már jobb passzban is. A bal karom fel volt kötözve,  a jobbon meg a lábamon pedig piros karcolások éktelenkedtek. Mivel a hátam lángolt, megfordultam és feljebb húztam a pólómat, hogy szemügyre vegyem az ottani sérülést is. Teljes felületét vágások borították, némelyikből még szivárgott a vér, ami miatt óvatosan kellett felhúznom a ruhadarabot.
 Az ajtó túloldaláról nyüzsgés szűrődött be. Engedve kíváncsiságomnak elindultam felé, de előtte még kivettem egy hatalmas kötött kardigánt az ágyam mellett álló komódból. Kicsivel a térdem fölé ért, túllógva a sortomon. Kezeimmel összehúztam a mellkasom előtt, hogy ne fázzak, aztán kiléptem az ajtón. Egy folyosó közepén álltam, majd találomra elindultam balra. Jól választottam, ugyanis a barátaim jöttek velem szembe, beszélgetve és nevetve. Mikor megláttak, Julia és Maggie elkezdett felém száguldani és a nyakamba ugrottak. Igaz, majd kiszorították belőlem a levegőt, de azért jól esett.
- Mázlista- mondta Lucas, miközben ő is finoman magához ölelt.
- Miért is?- vontam fel a szemöldökömet.
- Mert nem kellett végig ülnöd a másik csapat bemutatkozását.
- Másik csapat?
- Aha. Pont mint a miénk, csak máshonnan. – előzte meg Julia Lucast.
- És nekik miért volt ekkora felhajtás?
- Féltékeny vagy?- vigyorodott el Luc és megborzolta a hajamat. – Na gyere, megmondjuk, hogy felébredtél és elmegyünk ebédelni.
- Még ti se ettetek?
- Nem. –válaszolt Jason. Ahogy belenéztem azokba a szemekbe, újra eszembe jutott a balesetem és felkötözött karomra pillantottam. Legalább nem az írós kezem tört el.- Á, Beca! Hát felébredtél?- jött egy ismerős hang hátulról. Ronald. Időt se hagyva nekem a karjai közé kapott és erősen megszorongatott.
- Úgy sajnálom! Máskor jobban vigyázunk!- suttogta a fülembe. Elengedett, majd felvéve újra vidám mosolyát, elküldött minket enni.
 Az ebédlőben elég sokan voltunk, nem is találtunk öt helyet egymás mellett, így én Juliával és Maggievel ültem együtt. Hála nekik, kaptam néhány információt a másik csapatról: tizenketten vannak, hat fiú, hat lány és a mi szobáinkkal átellenesen lévő tornyokban helyezték el őket. Plusz, nemsokára rendszereződnek az óráink, mert holnapután szeptember van és mivel még mindannyian iskolakötelesek vagyunk, meg kell tanulnunk a normál tantárgyakat is, nem csak a képességünk használatát. Furcsa lesz nem egyedül tanulni. Az ebéd befejeztével elindultunk a könyvtárba, ugyanis ott volt a következő gyűlésünk. Ugyanazon a folyosón kellett menni, amire a gyengélkedő ajtaja nyílik, csak tovább, egészen a végéig. A könyvtár hatalmas ajtaja nyitva volt, így be lehetett látni a terembe. Azt hiszem sokkot kaptam az ámulattól. Téglalap alapú volt, de a falakat szinte alig lehetett látni a rengeteg könyvespolctól. Ráadásul volt hozzá galéria is, ami szintén tele volt zsúfolva. Középen hármas padok álltak két sorban, mindegyiken három-három zöld ernyős lámpa állt. Miután mindannyian –beleértve a másik csapatot is- elhelyezkedtünk, feltűnt, hogy még maradt üres hely.
- Nos, amint látjátok, még maradt néhány szabadon maradt hely. –sétált be Ronald, oldalán egy mosolygós nővel. Miért van az, hogy itt mindenki állandóan mosolyog? Tuti szednek valamit.
 A nő egyébként elragadó volt, vörös, két laza copfba fonott haja a csípőjét súrolta. Sötétzöld kötött pulóvert viselt, amin az eső által hagyott aprócska cseppek díszelegtek.
- Ő itt Lotte. –mutatta be nekünk a másik csoport vezetőjét- Az üres helyek pedig az utolsó csapatnak vannak, akik ma este érkeznek.
Még egy csoport? A mellettem ülő Juliára és Magre néztem, akik csak megvonták a vállukat, jelezvén, hogy erről ők se tudnak semmit.
- Holnap elmentek megvásárolni a füzeteket, írószereket, tankönyveket, satöbbi-satöbbi – folytatta a mondandóját Mesterünk. Erre a mondatra felcsillant a szemem. Imádom ezeket a dolgokat!
- A mai nap további részében szabadidőt kaptok- vette át a szót Lotte- és természetesen nagyon örülünk, ha ismerkedtek a másik csoporttal, ugyanis az órák kevertek lesznek. Most elmehettek, de ne feledjétek, hogy fél hétkor vacsora.
Azzal kisétáltak a könyvtárból.
- Alig várom a holnapot!- jelentettem ki, de miután megláttam Maggie bánatos arcát, eltűnt a mosolyom.
- Mi a baj?
- Az a fiú ott teljesen egyedül van.- mutatott az egyik leghátsó pad felé. Maggie egy iszonyat barátságos lány és már attól elszomorodik, ha valakit egyedül lát. A srácnak egyébként sötétbarna szeme, fekete haja és lágy ázsiai vonásai voltak. Egy könyvet tartott a kezében, amit a mögötte lévő polcról szedett le. Megérezhette, hogy nézzük, mert felnézett, egyenesen ránk. Mi csak lesütöttük a szemünket, majd Julia indítványozására elhagytuk a könyvtárat és elmentünk megismerkedni a többi lánnyal.
 Az egyik szobában azok a tipikus felvágós lányok laktak, úgyhogy náluk nem is időztünk sokat. A másik hármas nagyon jófej volt és kiderült, hogy az egyik lány (Mira) bátyja ismeri Alinát, mert együtt jártak ide. A lánynak különleges ismertetőjegye, hogy haja fokozatosan vágott és hupikék. Nem viccelek, tényleg megegyezik az aprócska lények színével.
A további két lány kinézete majdnem teljesen megegyezik, ugyanis ikrek. De mivel Ashton nem akart teljesen úgy kinézni, mint Alice, ezért haját szőkéről vattacukor-rózsaszínre festette. Úgy látszik ez a különleges hajak szobája.
Jól elszórakoztunk, így a vacsora mellett is egymás mellé ültünk. Evés után mindannyian egyetértettünk abban, hogy majd holnap folytatjuk, mert fáradtak vagyunk. Ők az utazástól, én a balesettől, Julia és Mag pedig rendesen ki akarták pihenni magukat, hátha holnap is ilyen korán kell kelni. Még gyorsan elszaladtunk zuhanyozni a folyosónk közepén lévő fürdőbe, aztán bezuhanva az ágyamba szinte azonnal elaludtam.

Baleset

 Reggel kopogásra és Lucas hangjára ébredtem.

- Bejöhetek?- kérdezte, hangját eltompította a vaskos faajtó.

Erre csak morrantottam egyet, ami jelen esetben az igent jelentette. Ha már felébresztett, miért ne?

Besétált, sötétkék gumitalpú cipője itt-ott megcsikordult a padlón. Rövidnadrágot viselt és egy zöldes pólót. Kicsit arrébb csúsztam az ágyon, hogy le tudjon ülni.

- A Mester üzeni, hogy lassacskán fel kéne kelni- nézett rám, mikor helyet foglalt a lábamnál.

- Mennyi az idő?

- Fél hat.

Micsoda? Minek felkelni fál hatkor? Ugye ez csak vicc?

Felkönyököltem, hogy lássam, komolyan gondolja-e? És igen. Az arckifejezése nagyon nem arról árulkodott, hogy csakk vicc lenne.

- Jó, egy perc és felkelek.

- Oké - mosolyodott el - a többieket is keltsd majd fel.

Válaszul bólintottam egyet.

- Megyek reggelizni, de tényleg kelj majd fel - pattant fel az ágyamról. Néztem ahogy kimegy, majd visszazuhantam a párnák közé és becsuktam a szemem. Csak egy perc. Csak egy perc...

                                           *     *     *     *     *     *     *     *     *
- Azt ígérted, felkelsz! - rázta meg a vállam Lucas. Úgy látszik az az egy perc kicsit többre sikeredett. Pedig esküszöm, fel akartam kelni.
- Van negyed órátok elkészülni. Siessetek! - szólt vissza az ajtóból, majd becsapta maga után, amire szobatársaim is elkezdtek ébredezni.
- Mi volt ez? - nyöszörgött Julia.
- Van negyed óránk, hogy elkészüljünk. Mindennel.
Erre rögtön felélénkültek. A lehető leggyorsabban felöltöztünk és megmosakodtunk, aztán lenyargaltunk az étkezőbe. De lefelé menet megbotlottam a saját lábamban és legurultam az aula lépcsőjén. Nem is én lennék, ha nem estem volna el. Miután feltápászkodtam a kőröl és megynyugtattam Maggiet, hogy nincs semmi bajom, folytattuk utunkat az ebédlőbe, ahol már csak néhányan reggeliztek. Felkaptunk egy-egy brióst a középső asztal végén lévő kosárból, aztán futottunk tovább, ki a kertbe. Ahogy kiértünk a bejárati ajtón, elkanyarodtunk balra, rá egy kis ösvényre. A többiek már ott álltak, a gyümölcsfák gyűrűjében. Felismertem a kertnek ezt a részét. Erre nézett a tornyunk ablaka.
Beálltunk a többiek mögé és elkezdtük csendben majszolni a brióst. A Bölcs észrevette, hogy megérkezdtünk, ezért belekezdett a mondókájába.
- Miután mindenki megérkezett, elkezdhetem ismertetni a tervet- kezdett bele, majd váratlanul a homlokára csapott- Ó, hiszen még nem is tudjátok a nevem- itt halkan kuncogott egyet- Ronaldnak hívnak és már harminc éve Mester vagyok. Szóval most, hogy bemutatkoztam, elmondom a feladatokat. Mivel már réges-rég óta léteznek Alkotók, ismerősek a képességeitek. Az elsők összeírtak egyéni feladatokat, amiken gyakorolhattok.
Körbejárt és mindenkinek adott néhány megsárgult lapocskát. De én nem kaptam. Miért nem kaptam? Újra elkapott a Beavatás előtti pánik. Mi van, ha nem vagyok jó semmire? Nyugi, semmi baj. Kérdezd meg! Biztos elfelejtette.
- Öhm...Én nem kaptam - emeltem fel a kezem.
- Ó, igen, igen. Gyere ide Beca.
Besétáltam középre, Ronaldhoz.
- Azért nem kaptál papírt, mert nem ismerjük pontosan a képességedet. Tudjuk, hogy köze van a fákhoz, de ez az információ sajnos nem elég. Próbálj meg kinöveszteni egy ágat a földből!
- Hogy mi? - szakadt ki belőlem.
- Jól hallottad! Próbáld meg! Ha akarod becsukhatod a szemed, hátha úgy könnyebb.
Végül is miért ne? Maximum nem sikerül.
Behunytam a szemem, és elképzeltem ahogy elkezd alólam kinőni egy ág, felkarol és a magasba emel. Éreztem, hogy egyre magasabban vagyok.
- Egész jó, bár nem ez volt a feladat- hallottam a Mester hangját alulról. Ezek szerint sikerült! De mégis valami furcsát hallottam ki a hangjából. Aggodalmat. Mégis miért aggódhat? Mit csináltam rosszul? Eluralkodott rajtam a kíváncsiság és kinyitottam a szemem. Nos, az ág amit magam alá képzeltem megállt a növekedésben egy méternél, én pedig jóval fölötte lebegtem. Fantasztikus érzés volt. Ugyanakkor átfutott egy gonosz kis gondolat az agyamon: Mi lesz, ha lezuhanok?
Megválaszolni már nem volt időm, mert megindultam lefelé. Összezúztam az általam kinövesztett növényt, ami rendesen felszakította hátamon a bőrt. De ez semmi sem volt ahhoz képest, mikor földet értem. A bal oldalamra érkeztem, karomba őrült fájdalom nyilallt. Elhomályosodott alakokat láttam magam körül. Egyikőjük közelebb hajolt hozzám. Láttam, hogy beszél, de hallani nem hallottam. Egy pillanatra kiélesedett a látátásom, pont annyira, hogy felismerjem az arcot.
- Jason- suttogtam és ránéztem a fölém hajoló fiúra. Az utolsó dolog amit láttam, a gyönyörű smaragdzöld szempár volt. Utána minden elsötétült.

1.nap/érkezés

Az idő gyorsan elszaladt, ahogy a vonaton beszélgettünk. A Bölcs figyelmeztetett minket, hogy hamarosan itt a leszállás ideje és szedjük le a csomagjainkat a tartóról. Ezt úgy oldottuk meg, ahogy a felrakást. Maggie rákoncentrált, és a bőröndjeink már le is röppentek mellénk. Mindannyian megköszöntük neki, majd elindultunk az ajtó felé. Mikor a Skypper befutott az állomásra, kitódultunk a szerelvényből. Ahogy körülnéztem, elállt a lélegzetem: Egy hatalmas, hegyekkel szegélyezett erdő terült el körülöttünk! Megmarkoltam a medálomat, mire furcsa bizsergés futott át rajtam.
- Hova megyünk?- kérdezte a volt-sebes-kezű lány, akit (az út alatt kiderült) Sarahnak hívnak.
- Oda-mutatott a férfi egy távoli pontra. Mindannyian egyszerre kezdtünk el hunyorítani, hogy lássuk, mi is van ott. Nos, senki sem látta. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy baromi messze van.
- Gyerünk, indulás! Hosszú még az út odáig.
Egy erdei ösvényen mentünk végig, ami megnehezítette a bőröndök húzását. Szerencse, hogy Alina egyik barátja terep kereket szerelt az enyémre. Maggie maga mellett lebegtette, Lucasnak, Jasonnek és Juliának pedig táskája volt. A többiek szenvedtek. Az út hosszú volt, nagy részére nem is emlékszem. A megérkezésre annál inkább. Már mindenki csupa sár volt, mire odaértünk. Ahogy megéreztük a feltételezhetően a konyhából jövő illatokat, egyszerre néztünk fel a pocsolyákkal tarkított földútról.
- Azta!- tört ki belőlem, mert más hozzáfűzni valóm nem akadt. Folyamatosan forgattam a fejem, hogy egyszerre fogadjam be az információt. Egy hatalmas, középkori vár előtt álltunk.
- Bizony, jól látjátok, ez egy igazi vár, belső udvarral. Persze fel van újítva, hála a szorgos kollégáknak, de azt hiszem még így is megőrizte eredeti szépségét. Ha jól megbámultátok, akár be is mehetnénk!- majd, mint egy idegenvezető a turistákat, elkezdett kalauzolni minket. A hat-hét méteres kapun belépve elénk tárult a  zöldellő belső udvar, középen egy terebélyes fával.
- Ez itt a főtér. Az erődítmény másik oldalán, velünk szemben, egy jókora birtok található, gyümölcsössel, istállókkal és szántóval. Majd holnap kimegyünk oda. De most menjünk be, mert biztos kíváncsiak vagytok már!
Odalépett a gigantikus méreteket öltő vaskos fa kapuhoz, megfogta a vaskarikát és lassú, nehézkes mozdulatokkal bekopogtatott. Az ajtó csikorogva elkezdett kinyílni. Mögötte helyezkedett el az előtér, különböző irányba elnyúló lépcsőkkel és belső teraszokkal szegélyezve. Egy férfi, sötétbarna, felgyűrt ujjú hosszujjasban valamit odasúgott a Bölcs fülébe.
- Rendben, köszönöm- mondta neki, majd felénk fordult.- Az idegenvezetés elmarad, úgyis izgalmasabb egyedül felfedezni a környéket. A szobátokhoz Dahlia fog elvezetni titeket- azzal a mellette álló, szemüveges, rövid fekete hajú, alacsony nőre mutatott- Ó, és hamarosan vacsora- azzal elviharzott.
- Sziasztok, Dahlia vagyok. Az étkezőt ott találjátok- jobbra mutatott- Most pedig elvezetlek a szobáitokhoz.
Felmentünk a középsőtől eggyel jobbra lévő lépcsőn, ahonnan egy folyosó nyílt. A végén újabb két lépcső fogadott minket.
- Balra vannak a fiúk, jobbra a lányok hálótermei. Fél óra múlva vacsora- közölte, majd otthagyott minket.
- Én veletek leszek- nézett Maggiere és rám Julia.
- Okés. De ahhoz fel kéne vinnünk a cuccainkat.
- Segítsek?
- Á, nem kell. Nem akarlak kihasználni.- mondtam és Julia is így döntött. Nem szabad ellustulni. Mikor sikerült felcipelni a lépcsőn, egy újabb elágazással találtuk szemben magunkat, két végén két ajtóval. Mivel Sarah és a másik lány már bementek a jobb oldali szobába, balra fordultunk. Benyitottam és beléptem a kör alakú szobába.
- Úgy látszik egy bástyában vagyunk. Tök jó! - kiáltotta Mag, majd felállt a szabályos háromszög csúcsaiban elhelyezett három ágy egyikére és elkezdett rajta ugrálni.
- Azt hiszem az lesz az övé- jelentette ki Julia- Te melyiket szeretnéd?
- Ami az ablak alatt van- válaszoltam.
- Jó, akkor ez lesz az enyém- dobta le táskáját a szabadon maradt ágyra- Most pakoljunk ki, vagy miután visszajöttünk?
- Inkább most. Asszem Maggie neked sem ártana kipakolni- mutattam az ajtó mellet álló szekrényekre.
- Jöh-vök- lihegte aztán leugrott a földre. Gondosan berakodtunk mindent, az üres bőröndöt/ táskát, pedig beraktuk az ágy alá.
- Éhes vagyok-szólalt meg Julia. Mindketten egyetértettünk vele, így lementünk vacsorázni. Út közben összefutottunk a fiúkkal, így együtt mentünk tovább. Viszonylag sokan ültek már bent a hosszú asztaloknál, de még találtunk egy részt, ahol mind a tízen elfértünk. Az első fogás leves, a második csavart tészta szósszal, a harmadik pedig eper fagyi volt, amiből sikerült elkunyiznom Jason részét is, aki udvarias lovagként odaadta nekem. Igaz, közben olyan arcot vágott, mint akit a legféltettebb kincsétől fosztanak meg. Vacsora után a Bölcsünk ( azért mondom azt, hogy a Bölcsünk, és nem azt, hogy a Bölcs, mert megtudtuk, hogy a legügyesebb Mestereket nevezik Bölcsnek, akikből itt elég sok van) rövid programismertetőt tartott, majd elküldött minket aludni, mondván biztos fáradtak vagyunk. Tényleg azok voltunk, ezért mikor felmentünk, gyorsan átöltöztem és bezuhantam az ágyba. A többórányi gyaloglás megtette a hatását, alig egy-két perc alatt el is nyomott az álom.

1. nap/utazás

Ma reggel korán keltem, hogy legyen időm bepakolni a bőröndömbe. Mikor kinyitottam a ruhásszekrényem ajtaját, megpróbáltam úgy válogatni, hogy itt is maradjon belőle. Nos, ez a tervem kudarcba fulladt, ugyanis minden egyes ruhadarabhoz véleményem szerint fontos esemény kötődött, így végül mindent viszek magammal. Összesen ennyit kellett elraknom, mert ott ahol mostantól lakni fogunk, a többi szükséges dolgot megkapjuk. A központ, ahova megyünk, nem a városban van, egy-két órányi utazással oda lehet érni. Miután elkészültem, Lina elkísért a lakóparkhoz legközelebb lévő Skypper állomásra. A többiek már ott voltak és ásítozva várták a szerelvényt. Li szorosan megölelt és egy kis csomagot nyomott a kezembe.
- Ez mi?- kérdeztem és elkezdtem kibontogatni.
- Nos, tudom, hogy nem leszel fotográfus, de úgy gondoltam ez bármikor jól jöhet.
Az utolsó csomagoló darabkát is letéptem, így láthatóvá vált egy letisztult, de mégis szép, fehér kis fényképező. Mosolyogva megköszöntem, majd még egyszer megöleltem.
- Vigyázz magadra!- suttogta. Válaszul csak bólintottam, majd bőröndömmel együtt odasétáltam Lucashoz, aki egy oszlopnak dőlve állt. Vigyorogva üdvözöltem, aztán megmutattam az ajándékomat és elkezdtem áradozni az aranyos kis külsejéről, miközben Luc fáradt fejjel a kezében forgatta. Azt hiszem neki ehhez még túl korán volt. Ömlengésemtől a befutó vonat mentette meg, amit meglátva mindenki szedelőcködni kezdett. Mielőtt felszálltam volna, az ajtóból odaintegettem Alinának. A vonat belsejében középen egy hosszú folyosó futott végig, két oldalról pedig fülkeajtók szegélyezték. Minden kocsi elejében és végében mosdók voltak elhelyezve. Rögtön csináltam is egy-két fotót, az új gépemmel.

Természetesen Lucas és én egy fülkébe ültünk, valamint hozzánk társult még Julia, Jason és Maggie.
- Szép a fényképeződ- jegyezte meg Julia, mire a mellettem ülő Luc hevesen elkezdte rázni a fejét, jelezve, hogy gyorsan térjünk el a témától, mert neki irtó unalmas lenne még egyszer végighallgatni. Vidáman oldalba böktem a könyökömmel és barátságosan Juliára mosolyogtam.
- Köszönöm. A nővérem csinálta.
- A tesód egy Alkotó?
- Igen.
- Sajnos az enyém nem. Vagyis még nem teljesen.
- Egy jövendőbeli Mester a testvéred?
- Bizony! Ez az őrült itt- mondta és ujjával játékosan elkezdte nyomkodni a balján ülő Jasonnek az arcát.
- Ikrek vagyunk- kapcsolódott be a beszélgetésbe Jason, miután lesöpörte a lány kezét magáról- de én vagyok az idősebb.
- Mindig ezzel menőzik- forgatta a szemét- Ezzel akarja megnyerni a lányokat. De eddig még sosem sikerült.
Nos, ha engem akart megnyerni, akkor azt hiszem mégis összejött neki. A smaragdzöld szemével úgy tudott nézni, mintha minden gondolatomat hallaná.
 Bambulásomból Maggie hangja ébresztett fel.
- Na, és veletek mi van?- kérdezte, miközben hol rám, hol Lucasra nézett- ti testvérek vagytok, jártok, vagy egyik sem?
- Egyik sem!- vágtuk rá egyszerre.
- Igazából kis korunk óta barátok vagyunk, úgyhogy a testvér kifejezés majdnem illik ránk.
- A kis korunk azt az időt jelenti, mikor a szüleink meghaltak.- mondtam leszegett fejjel. Szerencsére a többiek nem firtatták tovább a dolgot.
- Neked van testvéred Maggie?- törte meg a beállt csöndet Luc.
- Sajnos nincs.
- Kölcsön adjam Jasont?- kérdezte Julia, mire kitört belőlünk a nevetés. Az út többi része jó hangulatban telt, teljesen elfeledtetve a rossz emlékeket...

Beavatás(2)

Lefagytam. Ha még magam sem tudom, hogy mi a képességem, mégis hogyan mutassam meg? Míg azon agyaltam, miképp léphetnék le feltűnés nélkül, az első lány felment az emelvényre. Velem egy magas lehetett, hullámos szőke haja, a háta közepéig ért. Halvány rózsaszín ruhát viselt, kibontott hajába ugyanilyen színű rózsát tűzött. Odaállt a Bölcs mellé, aki apró biccentéssel jelezte, hogy kezdheti.
- Sziasztok, a nevem Julia!- mutatkozott be.-Mielőtt megmutatnám mit tudok, egy dolgot szeretnék közölni. Bárhol is kerestek, nem leszek ott!-azzal eltűnt. Hangos beszéd tört ki, ami néhány másodperccel utána átalakult ritmusos tapssá. Julia ekkor megjelent a belső udvart körülvevő tetőn, és mosolyogva meghajolt. Még egyszer eltűnt, ezúttal a színpadon bukkant fel újra. A Bölcs kérésére pontosabban ismertette képességét, így kiderült, hogy láthatatlanná tud válni, valamint bárhová teleportálni tudja magát, ami alátámasztja az előbbi mutatványát. A következő válalkozó egy barna hajú fiú volt, arcán örökös félmosollyal. Felbattyogott az emelvényre, majd figyelmeztette a Mestert, hogy álljon arrébb. A férfi vonakodva bár, de eleget tett a figyelmeztetésnek. Jól döntött, ugyanis a fiú körül elkezdett kavarogni a levegő. Egy kisebb szélvihar keletkezett körülötte, majd ugyanolyan hirtelen ahogy keletkezett, lassan elapadt. De már nem az a fiú állt ott aki az előbb, hanem egy férfi. Méghozzá a Bölcs! Mindenkiből kitört a nevetés, még az eredeti is elmosolyodott. A fiú, még mindig átalakulva előrébb lépett és bemutatkozott.
- A nevem Jason. Azt hiszem elég egyértelmű, hogy mi a képességem, de azért elmondom, hátha valaki éppen nem figyelt volna. Nos, bárkivé át tudok alakulni és a bárki alól senki sem lóg ki.- itt vigyorogva a Bölcsre nézett- Még maga sem.
Hangos taps közepette ő is meghajolt, majd a helyére ment. Egy vörös hajú lány volt a következő.
- Sziasztok, Maggie vagyok! Képességem pedig, hogy a gondolatommal dolgokat tudok mozgatni. Azért mondok dolgokat, és nem tárgyakat, mert magamat is tudom irányítani. Ez így valószínűleg elég zavarosnak tűnik, de mindjárt megértitek.- mikor ezt a mondatot kimondta, elkezdett elemelkedni a talajtól- Így értettem- közölte, miközben egyre magasabbra emelkedett- azáltal, hogy magamat mozgatom, repülni is tudok.
Lassan visszaereszkedett a földre, meghajolt, majd visszaült a székére. A következő jelentkező kéz mellettem lendült fel. Lucas előre sétált a székek között, majd fellépett az emelvényre.
- Sziasztok, a nevem Lucas! Esetleg van valakinél víz?- mivel senkinél sem volt, ezért a Bölcs hozatott egy tállal.
- Szuper! Véletlenül nincs valakinek valamilyen sebe, amit gyógyítani lehet?
Egy lány jelentkezett. Luc felhívta az emelvényre, majd megkérte, hogy mutassa meg a sérülését. A lány felfelé fordította tenyerét és megmutatta a rajta éktelenkedő vágást. Lucas finoman intett egyet az ujjával, mire a tálból egy vízcsáp kezdett el nyújtózkodni. A víznyúlvány finoman körbefonta a sérült kezet, ott maradt néhány másodpercig, majd lassan visszahúzodott a tálba. A lány elképedve nézte tenyerét, majd felmutatta, hogy minkenki láthassa, hogy a seb eltűnt. Meggyógyult kezét vizsgálgatva visszaült a helyére. Lucas részletesen elmondta, hogy mit tud, majd visszatért a székére. Utána még volt egy lány, aki villámgyorsan tudott futni, egy fiú, aki bármiből képes összeépíteni a kért tárgyat, majd még egy fiú, aki mindent meg tudott jegyezni. Ezt követően volt még a sebes lány és egy szőke fiú. Eddig összesen kilencen. Aztán én következtem. Hatalmas gombóccal a torkomban lépkedtem előre, mintha a halálos ítéletemet hajtanám végre. Felmentem az emelvényre és szembefordultam a többiekkel. Kell csinálnom valamit, különben szégyent hozok mindenkire. A szüleimre, Alinára, Lucasra... Erősen koncentráltam, hogy történjen valami, magamban segítségért fohászkodtam Anyuhoz és Apuhoz. Vártam, de nem történt semmi. A többiek egyre furcsábban néztek rám. Összeomlottam. Nem vagyok én Alkotómester és nincs semmilyen különleges képességem. Egy nagy nulla vagyok, sőt kettő. Térdre rogytam, majd kezembe temetve arcomat elkezdtem sírni. Most valószínűleg még jobban beégettem magam. De nem érdekel. Valami furcsa mozgást kezdtem el érezni a fejemen. Mintha valaki a hajamat birizgálná. Kinyitottam a szememet, de senki sem állt mellettem. Ellenben egy vékony faágacska koszorút font a fejem köré. Letöröltem a könnyeimet, elmosolyodtam és halkan megköszöntem. Minden erőmet összeszedve felálltam és megszólaltam:
- Sziasztok, Becca vagyok! Bocsi az előbbiért, egy kicsit kiakadtam, mert az az igazság, hogy fogalmam sincs mi a képességem. Úgy érzem, hogy most egy kicsit körvonalazódott, de még így sem teljesen tiszta a kép.
Aprót biccentettem meghajlás gyanánt és eléggé meglepődtem, ugyanis mindenki elkezdett tapsolni és füttyögni. Nos, még mindig nem értem miért, de azért természetesen jól esett. A helyemre sétáltam és visszaültem Lucas mellé. Barátságosan meglökött a vállával, mire rámosolyogtam. Mivel én voltam az utolsó, a Bölcs előrelépett és közölte, hogy ma még otthon aludhatunk, de holnaptól már megkezdődik a képzés, ezért a központban kell laknunk. Elmondta, hogy nagyjából miket érdemes összepakolni, majd mindenkit megdícsért és elköszönt. Mind a tízen felálltunk és elkezdtünk kifele sétálni. Az ajtóban Lina várt. Szorosan megöleltem, majd hazasétátunk. Fáradságra hivatkozva nem vacsoráztam, csak átöltöztem és befeküdtem az ágyamba. Amint a fejem a párnához ért, elnyomott az álom.

Beavatás(1)

A hét többi része eseménytelenül telt. Otthon ültem és tanultam, mert igaz, hogy magántanuló vagyok, de tanulni akkor is kell. Egyébként sem lett volna más dolgom, mert Lucast elvitte a nagybátyja ünnepelni, Alina pedig minden nap elment segíteni előkészíteni az ünnepséget. Ma sem maradt itthon, ezért egyedül kell majd mennem, de ez nem okoz nagy gondot, ugyanis szinte mindig egyedül közlekedek mindenhova. Ráadásul a célom kb 10 perc sétára van a házunktól, a lakóparkon belül. Reggel, pontosabban napközben, mivel dél körül keltem fel, megettem a szokásos müzlimet, majd kimentem a teraszra. A teraszunkról azt kell tudni, hogy ez egyben a kert is, mert majdnem az egész fűvel van borítva.Alul is van kert, de azt nem szoktuk használni. Viszont a felsőn színes függőágyak és babzsákok vannak kipakolva. Ha korán kelek, ezekből szoktam nézni a napfelkeltét. De mikor kimentem már magasan fent járt az égen. Kisétáltam a korlátig és megcsodáltam a kilátást. Tőlünk balra még van néhány ház, de utána már jön az erdő. Előttünk szintén ugyanez. Viszont jobbra a lakópark, utána pedig a folyamatosan egyre magasabbra emelkedő üvegtornyok. Végül is egy fővárosnak így kell kinéznie. A szerkezete leginkább egy céltáblához hasonlít. Középen a magasba nyúló irodatornyok, körülötte emeletes házak, azok körül pedig kertesházak. Ahogy nézelődtem, megpillantottam egy piros autót, ami a lakópark utcáit szelte. A jármű tulajdonosa nem más, mint George bácsi, Lucas nagybátyja. Berohantam, felvettem a cipőmet és futottam, hogy üdvözöljem őket. Mikor odaértem, már javában pakoltak kifelé a csomagtartóból.
-Szia!-kiáltottam és felugrottam Luc hátára. A lendületemtől kicsit megingott, de végül nem dőlt el.
-Szia Bec! Nem akarsz leszállni a hátamról?-kérdezte, én pedig eleget tettem kérésének.
- Mi ez a morgós fej? Csak nem rossz volt a kirándulás?
- De, pontosan ezzel volt a gond.
- Miért?
- G valamilyen wellness szállodába vitt, ahol azt hiszem el akarta adni a képességemet, ugyanis folyamatosan azt kérdezte az emberektől, hogy nem kérnek-e gyógyító kezelést vagy simogató vízmasszázst.
Ennél a pontnál felröhögtem.
- Volt aki kért?
- Aha. De akkor azt mondtam, hogy az üzlet mára már bezárt, próbálja meg holnap, aztán elrángattam George bácsit.
- Gyere segíts még pakolni Mester! Á, szia Becca! Nem akarsz bejönni egy teára?
- Most köszönöm nem George bácsi-válaszoltam- már épp indulni akartam.
Lucas erre a kijelentésre rémült arcot vágott. Elnevettem magam és odaintettem neki, bocsánatot tátogva. Haza sétáltam, szedtem magamnak a pulton hagyott, Li által készített gyümölcsös húsból, majd kifeküdtem az egyik függőágyba a teraszon. A jóllakottságtól és a kellemes meleg időtől elnyomott az álom. Arra ébredtem fel, hogy a levegő kezdd hűlni. Ez pedig csak egyet jelenthet: el fogok késni az ünnepségről. Beszaladtam, lefürödtem, aztán nekiálltam kifésülni a hajamat. Mikor végeztem, felvettem a piros ruhát és mellé egy sarut. Belenéztem a tükörbe. Elégedetten bólintottam egyet, de megláttam az órát és rögtön kapkodni keztem, ugyanis 19:50-et mutatott. Az ünnepség pedig nyolckor kezdődik. Kocogást és gyors sétát váltogatva tettem meg az utat, így lihegve és kipirultan érkeztem. A sárga épület ajtajában Lina állt.
- Gyere!-mondta, miközben elindult előttem. Egyenesen átvágtunk az építményen, majd a végén kiléptünk egy üvegajtón a belső udvarba. Dús fű borította mindenhol, a sarkokban pedig rózsabokrok álltak. A kert egy részén néhány sorba székek voltak rendezve, középen egy utat hagyva. Ezek egy alacsony emelvény felé néztek, ami felett futórózsák hajlottak át. Bizonyára az egyik Alkotó műve. A székeken velem egykorúak ültek. Lucas az utolsó sorban ült és érkezésemre halkan hátrafordult. Sajnos nem csak ő vette észre késésemet, hanem a Bölcs is. De nem tette szóvá, hanem mosolyogva biccentett. Elég hihetetlennek hangzik, de még sosem láttam, alkotómesteri családi kötelékeim ellenére. Viszonylag magas, őszülő a hatvanas éveit taposó, életvidám férfinak tűnt. Megvárta, hogy leüljek, majd belekezdett beszédébe. Mesélt az első Mesterről, aztán arról kezdett el szót ejteni, hogy mi, akik itt ülünk, mind különlegesek vagyunk. Példának felhozott egy-két képességet, majd kimondta azt a mondatot, amitől a legjobban féltem.
- Most pedig egyenként mutassátok be a képességeteket...