- Bejöhetek?- kérdezte, hangját eltompította a vaskos faajtó.
Erre csak morrantottam egyet, ami jelen esetben az igent jelentette. Ha már felébresztett, miért ne?
Besétált, sötétkék gumitalpú cipője itt-ott megcsikordult a padlón. Rövidnadrágot viselt és egy zöldes pólót. Kicsit arrébb csúsztam az ágyon, hogy le tudjon ülni.
- A Mester üzeni, hogy lassacskán fel kéne kelni- nézett rám, mikor helyet foglalt a lábamnál.
- Mennyi az idő?
- Fél hat.
Micsoda? Minek felkelni fál hatkor? Ugye ez csak vicc?
Felkönyököltem, hogy lássam, komolyan gondolja-e? És igen. Az arckifejezése nagyon nem arról árulkodott, hogy csakk vicc lenne.
- Jó, egy perc és felkelek.
- Oké - mosolyodott el - a többieket is keltsd majd fel.
Válaszul bólintottam egyet.
- Megyek reggelizni, de tényleg kelj majd fel - pattant fel az ágyamról. Néztem ahogy kimegy, majd visszazuhantam a párnák közé és becsuktam a szemem. Csak egy perc. Csak egy perc...
- Azt ígérted, felkelsz! - rázta meg a vállam Lucas. Úgy látszik az az egy perc kicsit többre sikeredett. Pedig esküszöm, fel akartam kelni.
- Van negyed órátok elkészülni. Siessetek! - szólt vissza az ajtóból, majd becsapta maga után, amire szobatársaim is elkezdtek ébredezni.
- Mi volt ez? - nyöszörgött Julia.
- Van negyed óránk, hogy elkészüljünk. Mindennel.
Erre rögtön felélénkültek. A lehető leggyorsabban felöltöztünk és megmosakodtunk, aztán lenyargaltunk az étkezőbe. De lefelé menet megbotlottam a saját lábamban és legurultam az aula lépcsőjén. Nem is én lennék, ha nem estem volna el. Miután feltápászkodtam a kőröl és megynyugtattam Maggiet, hogy nincs semmi bajom, folytattuk utunkat az ebédlőbe, ahol már csak néhányan reggeliztek. Felkaptunk egy-egy brióst a középső asztal végén lévő kosárból, aztán futottunk tovább, ki a kertbe. Ahogy kiértünk a bejárati ajtón, elkanyarodtunk balra, rá egy kis ösvényre. A többiek már ott álltak, a gyümölcsfák gyűrűjében. Felismertem a kertnek ezt a részét. Erre nézett a tornyunk ablaka.
Beálltunk a többiek mögé és elkezdtük csendben majszolni a brióst. A Bölcs észrevette, hogy megérkezdtünk, ezért belekezdett a mondókájába.
- Miután mindenki megérkezett, elkezdhetem ismertetni a tervet- kezdett bele, majd váratlanul a homlokára csapott- Ó, hiszen még nem is tudjátok a nevem- itt halkan kuncogott egyet- Ronaldnak hívnak és már harminc éve Mester vagyok. Szóval most, hogy bemutatkoztam, elmondom a feladatokat. Mivel már réges-rég óta léteznek Alkotók, ismerősek a képességeitek. Az elsők összeírtak egyéni feladatokat, amiken gyakorolhattok.
Körbejárt és mindenkinek adott néhány megsárgult lapocskát. De én nem kaptam. Miért nem kaptam? Újra elkapott a Beavatás előtti pánik. Mi van, ha nem vagyok jó semmire? Nyugi, semmi baj. Kérdezd meg! Biztos elfelejtette.
- Öhm...Én nem kaptam - emeltem fel a kezem.
- Ó, igen, igen. Gyere ide Beca.
Besétáltam középre, Ronaldhoz.
- Azért nem kaptál papírt, mert nem ismerjük pontosan a képességedet. Tudjuk, hogy köze van a fákhoz, de ez az információ sajnos nem elég. Próbálj meg kinöveszteni egy ágat a földből!
- Hogy mi? - szakadt ki belőlem.
- Jól hallottad! Próbáld meg! Ha akarod becsukhatod a szemed, hátha úgy könnyebb.
Végül is miért ne? Maximum nem sikerül.
Behunytam a szemem, és elképzeltem ahogy elkezd alólam kinőni egy ág, felkarol és a magasba emel. Éreztem, hogy egyre magasabban vagyok.
- Egész jó, bár nem ez volt a feladat- hallottam a Mester hangját alulról. Ezek szerint sikerült! De mégis valami furcsát hallottam ki a hangjából. Aggodalmat. Mégis miért aggódhat? Mit csináltam rosszul? Eluralkodott rajtam a kíváncsiság és kinyitottam a szemem. Nos, az ág amit magam alá képzeltem megállt a növekedésben egy méternél, én pedig jóval fölötte lebegtem. Fantasztikus érzés volt. Ugyanakkor átfutott egy gonosz kis gondolat az agyamon: Mi lesz, ha lezuhanok?
Megválaszolni már nem volt időm, mert megindultam lefelé. Összezúztam az általam kinövesztett növényt, ami rendesen felszakította hátamon a bőrt. De ez semmi sem volt ahhoz képest, mikor földet értem. A bal oldalamra érkeztem, karomba őrült fájdalom nyilallt. Elhomályosodott alakokat láttam magam körül. Egyikőjük közelebb hajolt hozzám. Láttam, hogy beszél, de hallani nem hallottam. Egy pillanatra kiélesedett a látátásom, pont annyira, hogy felismerjem az arcot.
- Jason- suttogtam és ránéztem a fölém hajoló fiúra. Az utolsó dolog amit láttam, a gyönyörű smaragdzöld szempár volt. Utána minden elsötétült.
